A település és története

Fenyőfő:

A település az Öreg (vagy Magas) Bakony átlagosan 270 méteres magasságban lévő községe. Győr-Moson-Sopron megye legdélebbi csücskében található. A környéken már a kőkorszakban és a bronzkorban is megtelepedett az ember. A vaskor illír és kelta törzsei után szlovák népek éltek itt, akik a szomszédos Vinyén vashámort működtettek.

Az első írások 1230 körül említik a települést, Feneufey, Fenewfey néven, később (1557 körül) Fennyeewfel módon. Az elnevezés kettős értelmű, de magyar eredetű. Jelenthet „fenyővel benőtt magaslat alatti települést” vagy „a fenyvessel borított völgy kezdetét” is. Ezekben az időkben valószínűleg magyar katonák nyári szálláshelyeként funkcionált. A középkorban az ugodi és a pápai várbirtok jobbágyfaluja volt. A török időkben elhagyott helyként szerepelt az adójegyzékben.

Újratelepítése Mária Teréziához, illetve az Esterházy családhoz köthető. 1737-ben, és 1757-ben német telepesek érkeztek a faluba, akik szinte a semmiből építették fel a települést. A kedvezőtlen természeti feltételek között folytatott mezőgazdasági termelést a lakosság hosszú időn keresztül faszén- és mészégetéssel, valamint tűzifa kereskedéssel egészítette ki. A település határában egykor kő- és márványbánya működött. A falu elszigetelt fekvése a lakosság fokozatos elvándorlását okozta. Lakossága 1829-ben 529 fő volt, s ez a mai napig fokozatosan csökkent 100 fő körülire. A mezőgazdasági termeléshez az itteni viszonyok nem voltak megfelelőek, s az ipari tevékenység is csak kiegészítő tevékenységként funkcionált. A vinyei fafeldolgozó-üzem mellett a tájon az 1960-as évek elejétől napjainkig országos jelentőségű bauxitbányászat folyt a falutól 2–3 km távolságra. Ez némi fellendülést hozott, mert 1961-ben valósult meg a vezetékes áramszolgáltatás. Ezt követően orvosi rendelője, illetve kultúrháza is épült. Önálló postahivatala is volt, melyet a Magyar Posta nemrégiben megszüntetett, és helyette Mobilposta szolgáltatást vezetett be.

A község társadalmi és kulturális élete gyakran kapcsolódik Bakonyszentlászlóhoz. Ezt egyrészt a közös közigazgatás, másrészt a közös oktatás is indokolja. Önálló képviselő-testülettel rendelkezik a település, de a lakossági hatósági ügyeket a körjegyzőség látja el, melyhez 2004. január 1-jétől csatlakozott Bakonygyirót község is. A napköziotthonos óvoda és az általános iskola Bakonyszentlászlón működik, ahová a községből járnak a gyerekek. Az egészségügyi ellátást is onnan biztosítják. A településen az idősek, a szociálisan rászorultak részére, falugondnoki szolgálatot vezettek be. Az időseket, betegeket, orvoshoz, kórházba szállítják. Kérésre a kisebb nagyobb bevásárlásokat is elintézik.

Látnivalók:

  • Római katolikus templom
  • Magpergető
  • Homoki Ősfenyves
  • Ősborókás
  • Cuha – völgye
  • Út menti emlékművek ( keresztek, kőképek)

 

A falu múltja

Oktatás 

Fenyőfőn jól felszerelt, római katolikus egyház által fenntartott iskola működött. Az 1900-as évek elején száznál is több gyerek tanult közös tanteremben. A napot imádsággal, illetve a „Jézus nevében kezdem a napot” mondat táblára írásával kezdték, ezzel is emlékeztetve a gyerekeket a hit és erkölcs fontosságára. Vasárnaponként a kántortanító vezetésével vonultak a diákok a templomba, ahol a fiúk jobb oldalon, a lányok bal oldalon foglaltak helyet a padok előtt. Az államosítás, és a kitelepítés hatása az iskolai életben is megmutatkozott, többé nem volt követendő a vallásos értékrend, és a német anyanyelvűség. Az addig egyházi fenntartású iskolát államosították, és az iskola összlétszámát mintegy 60 gyermekkel csökkentette a kitelepítés. A nagymértékű változás rányomta bélyegét az iskola további életére is, így került sor a megszüntetésre, a szentlászlói iskolával való egybeolvasztásra 1974-ben. Az iskola épülete azóta is a falu tulajdonában van, noha a tanítói lakást értékesítették. A legelső ismert kántortanító Friedrich József, őt halála után 1928-ban Unger András követte, aki 1956-ig volt a település tanítója. A férfi tanítók mellett gyakran tanítónők is részt vettek az oktatásban. Ők általában az alsó tagozatos gyermekek tanítását végezték.

A Fenyőfői Római Katolikus Elemi Iskola tanítói:

1928-ig: Friedrich József

1928-1956 : Unger András

Mellette tanítónők:

Borosnyai Rózsa, Eisinger Mária, Medve Klára, Hochstein Teréz, Keresztes Lajosné, Molnár Mária

1956 után: Balázs Balázs, Tóth László , Tóth Lászlóné

I. világháború

A II. világháború alatt főként német és magyar katonák tartózkodtak a faluban. Nagyobb bombázás, amely emberéletet követelt volna, nem történt. Az orosz katonák 1945. március 25-én, délután 3 órakor szállták meg a falut. Porva felől, illetve az Öreg Szőlők felől érkeztek, az idősek elbeszélései alapján, úgy jöttek, mint a hangyák. A falu népe, látván a rengeteg katona közeledtét, feltartott kezekkel vonult ki az utcára. Az oroszok legfőképp élelmet, bort, és fiatal lányokat követeltek. A félelmet tovább növelte, hogy senki nem értette az orosz nyelvet, nehezen lehetett velük kommunikálni, ezért bármikor eldördülhetett egy lövés, ha éppen nem kapták meg, amit akartak.

A II. világháborúban 19 fenyőfői lakos áldozta életét a hazáért, voltak akik fogságba kerültek, mások a háború után sikeresen hazajutottak.

Fenyőfő II. világháborús hősi halottai:

Altmann Dániel, Bauer István, Farkas János, Forstoffer József, Klausz Dezső, Klesitz Gyula, Klesitz Mihály, Móricz János, Renner Rudolf, Schandl Antal, Schnellbach János, Schwarcz József ,Szulóczki János, Tunner András, Tüke László, Vizer János, Vizer Konrád

Kitelepítés

A II. világháború szörnyűségei után egy még súlyosabb csapás érte a falut. Több család „Volksbundos” volt, és másokat is agitálni akart. Szóka Ferenc (bognár) és Őri Albert (kovács) intézkedési nyomán Fenyőfőn 32 család kitelepítésére került sor 1948. február 3-án. A 32 család közel 124 főt tett ki. Többen betegségre hivatkozva kérték a mentességet, ez azonban gyenge próbálkozás volt, Pfitser Antal bíró udvarán tiszti orvos vizsgálta, hogy ki az aki szállítható állapotban van, és ki az, aki nincs. (a legsúlyosabb tüdőbeteget is szállíthatónak ítélték) Különösen megalázó, és fájdalmas volt, hogy a kitelepített családokat az itthon maradó fenyőfőieknek kellett a veszprémvarsányi állomásra szállítani. Körülbelül egy héttel korábban értesültek arról, hogy ki lesznek telepítve. Azokat az értékeket, amiket el tudtak vinni magukkal, összecsomagolták, a többit szétosztották az itthon maradt rokonok között. Voltak, akik elásták egy ládában, abban a reményben, hogy visszatérhetnek. Az iskolai naplókban „Németországba települt” megjegyzéssel látták el az érintett gyerekek rovatait, kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se tűnjön ki a kényszerűség. A falusi iskolából mintegy 60 gyermek hagyta itt iskolatársait, unokatestvéreit. Amikor Szentlászlón haladtak át a kitelepítésre ítélt lakosokkal a lovaskocsik, a szentlászlóiak meghúzták a harangokat búcsúzóul. Ez a szörnyűség rányomta a bélyegét a falu életére, a mai alacsony népességszám többek között az elhurcolásnak is köszönhető. A környező falvak egyikében sem volt ilyen nagy a kitelepített személyek száma.

Kitelepítettek száma a szomszédos községekben:

  • Bakonyszücs: 18
  • Bakonykoppány: 8
  • Porva: 13
  • Bakonygyirót: 53
  • Bakonyszentiván: 21
  • Pápateszér: 4

Összesen: 117 fő

Amint az az adatokból kitűnik, a hat szomszédos faluból nem telepítettek ki összesen annyi embert, mint Fenyőfőről.

A fenyőfőieket először Lipcsébe vitték. Onnan osztották el őket kisebb falvakba. Csak néhány család maradt Lipcsében. A többiek hollétéről kevés adat áll rendelkezésre. A kitelepített fenyőfőiek helyére telepesek érkeztek, többek között Bakonyszentivánról, és Városlődről. Néhány telepes annyira félt, hogy az erdőkben bujdosott, és mihelyt lehetett, elment innen. Csak néhány család telepedett le végleg a faluban. A svábok kitoloncolásával azokat az embereket űzték el, akik az 1700-as években bejöttek, hogy a török által porig rombolt, és tönkretett országot a semmiből újra felépítsék, és virágzóvá tegyék. Üres falvakat, romos házakat, fákkal bokrokkal benőtt udvarokat, félig lerombolt templomokat találtak. Az ország gazdasága – nekik köszönhetően a 19. században már virágzott. Semmit nem hoztak magukkal, csak a szakértelmüket, gyümölcsösöket telepítettek, új gabonafajtákat, földművelési módokat, kultúrát hoztak. Amit több generáción keresztül felépítettek, egy csapásra elvették tőlük, és olyanoknak adták, akik nem tettek érte semmit. Tőlük kellett megszabadulni mindenáron.